TARPACOOL / RÓLAM

Az ipari formatervezéssel, más néven a designnal való kapcsolatom gyermekkorban kezdődött. Az első megőrződött rajzom egy mozdony volt, után jött a második, és a többi egyre egzaktabb gépezet, repülőgépek, űrhajók, csatahajók és a serdülőkor technikai álmainak lehetséges reprezentánsaival teltek meg vázlatfüzetek, fogytak a színes ceruzák. Ezeket a kütyüket nem a valóságból másoltam, hanem a saját elgondolásom szerint alakítottam, és ez volt benne a design, akkor én csak „tervezésnek” hívtam. Titkos, űrhajó és csodajárgány tervek még ma is lapulnak poros fiókok mélyén a „Leonardo-dossziékban”. A témához való elkötelezett vonzódásomat jelzi, hogy 1973-ban az érettségi évében, az akkor még Iparművészeti Főiskola ipari formatervező szakára jelentkeztem, igaz hiába, aztán külső okok miatt a felvételivel tovább nem kísérleteztem, de a szemléletmódom maradt.

Nem lehettem diplomás formatervező, de hivatásos iparművész és lakberendező vagyok, így hivatásos vizuális szakembernek, ezzel együtt formatervezőnek is tekintem magam bizonyos mértékig.

Az ipari formatervezés fogadott szakmám lett, magától értetődő szenvedélyem, szerves részeként a vizuális munkásságomnak. Napról napra tudatosan kell alkalmaznom, hisz kikerülhetetlen tényező akár az iparművészeti, akár a lakberendezői feladataim során. Ezenkívül is ösztönösen tolulnak fel bennem bármire kiterjedő formateremtő késztetések jártomban keltemben. Mindig beugrik, hogy valamit hogyan lehetne szebben jobban megoldani. Az egykori szűkös és korlátozott lehetőségek között intézményesen nem tanulhattam szakirányúan ezt a gyönyörű szakmát, és nem volt időm évekig próbálkozni az egyetlen magyar, erősen korlátozott létszámú képzési helyre bejutni. Ennek hiánya, most folyamatos önképzést és a szakmára való állandó odafigyelést igényel, ha kezdeni akarok valamit ezzel az alkotói vénámmal. A megbízók sokszor a végzettséget nézik, függetlenül, hogy az milyen tudást takar, de nagyjából érthető is, hogy kell valamilyen elsődleges irányadó és szűrő. Nyilvánvaló még a stúdió-teamek előnye is, a munkamegosztásukkal és az ötletek diszperziójával. Természetesen itt is érvényesül az egyéni promóció, a kortárs kapcsolatok, az állandó jelenlét fontossága a DESIGN megmozdulásokon rendezvényeken. Magyarul, szem előtt kell lenni, különben nem létezel, de így van ez mindenhol a művész és alkotó világban.

Vasból fakarika

A magányos farkasoknak marad a remény a „nagy” megbízatásra. Talán egyéni kiugrást jelenthetnének, a többségében nem magyar design pályázatok, melyek mindig felpezsdítik az agytekervényeimet, még, ha nem is születnek világrengető produktumok, és be sem küldöm az ötleteimet. A nevezési díjak és az egész procedúra is komoly rákészülést igényel, mely nem igen megy, ha az illető közben a mindennapi megélhetésért dolgozik. Jó látni azért, hogy sok magyar designer kerül nemzetközi elismerésre. Az én pályázói aktivitásomat például jelentősen visszafogta, hogy a főleg magyar pályázatok releváns eredményei számomra éppen csak alig relevánsak és példaértékűek, egy két valóban izgalmas ötletet kivéve. Nagyon befolyásolják az eredményeket a trendek, az ökotudatosság, újrahasznosítás és hasonló skatulyák. Persze nagyon fontosak ezek és nyilván perecedens értékűen is előtérbe helyezik a reciklikált dolgokat, de ez adott esetben lefékezheti a szárnyalást. Megfigyeltem azt is, hogy a design zsűrikben egyre több a textiles, bőrös iparművész, így aztán a díjazottak között is előretört a könnyűipar, mondhatnám elnőiesedett, úgymond a hardver rovására. Mindenki ájuldozik például a fűből, fából készült ékszereken, azaz megszületett az új paradoxon, a vasból fakarika. Na nem mintha nem lenne, mutatós, újszerű, meg aranyos, meg még húú, de azért van egy két dolog ami jobb az ami. Ezen az alapon a fűszoknya is egy cool szerkó, na persze a kifutón, és nem a körúton. A fa legyen fa ahol az kell, a fém meg legyen fém a maga helyén, mert nem véletlenül alakult úgy az idők során. A díjazások sokszor és külföldön is a devianciára a sokkolásra mennek. Az ügyesen alakított áthallások, persze sokszor izgalmasak. A design azonban nem pályázatokból áll, bár csak ezekkel foglalkozik a média (hát, inkább ezzel). Szívesen dolgoznék én hírverés nélkül is, magam és a megbízóim megelégedésére, szép csendben. Mindig és mindennél akad egy jobb, egy újszerűbb, semmi sem örök érvényű, egy tavalyi elgondolásomon talán ma mosolygok, de előfordul, hogy újra rácsodálkozom. Amúgy az alkotó ember természetéből adódik, hogy minden épkézláb ötletét szeretné másoknak is megmutatni, közreadni, elfogadtatni, hasznosítani merő és önző elfogultságból, függetlenül a végeredmény színvonalától, vagy a külső érdeklődéstől. Erre valószínűleg korszerű és kiváló alkalom a világháló, egy szakirányú, választékos és páratlan „design-honlap” képében, melyre talán véletlenül rákattintanak a szörfözők néhány erotikus oldal között. A design tárgyaknál, termékeknél is működik az evolúció, 20-30, vagy rövidebb idő alatt kiderül, mennyire lesznek hasznos dolgai a társadalomnak, a mindennapoknak, és melyek maradnak a múzeumok polcain. Ez a hiteles zsűri.